A csecsemő- és kisgyermekkorban fellépő halláscsökkenések jelentős károsodást okozhatnak a beszéd és nyelv elsajátításában, valamint akadályozzák az értelmi és a pszichoszociális fejlődést. Az ipari (fejlett) országokban a gyermekkori hallásromlást legtöbbször genetikai tényezők okozzák, pl. az emberi prelinguális süketség eseteinek kb. 50%-a vezethető vissza genetikai okokra. Bár a korán fellépő, örökléses halláscsökkenések etiológiája meglehetősen heterogén, az esetek túlnyomó része szenzorineurális (azaz a szőrsejtek és/vagy a neuronok hiányából keletkezik). Mivel az emlősök regenerációs képessége nagyon korlátozott, az egyetlen, jelenleg egyre inkább kutatott módszer az ilyen halláscsökkenések kezelésére az endogén őssejtek transzplantációja. A transzplantált őssejtek rendelkeznek szövetregeneráló képességgel a károsodott sejtek pótlására, illetve a szekretáló faktorok útján is javíthatják az endogén sejtek túlélését vagy reparációját.

Forrás: Functional Effects of Adult Human Olfactory Stem Cells on Early-Onset Sensorineural Hearing Loss
Pandit SR, Sullivan JM, Egger V, Borecki AA, Oleskevich S.
Garvan Institute of Medical Research, Sydney, Australia
Stem Cells 2011; 29: 670–677.

Eseménytelen középfülsebészeti beavatkozásokat (stapedectomia, stapedotomia, tympanoplastica) követően 5-30 nap elteltével észlelt facialis paresis ritka és szerencsére jó prognózisú tünet.
A stapes műtéteket követően az arcideg bénulása azonnal vagy néhány nap elteltével jelentkezhet. Az azonnali bénulás esetenként a lokális anesztézia következtében is kialakulhat, s néhány óra elteltével mérséklődhet. Az arcideget ért súlyos műtéti trauma vagy teljes átvágás is azonnali bénulás formájában nyilvánul meg. Késői facialis paresisről akkor beszélünk, ha a jelenséget minimum 48-72 órával a műtét után észleljük. Az irodalmi közlések alapján a bénulás nemritkán 5-16 nappal a műtétek után is kezdődhet, s az esetek túlnyomó többségében 11-70 nap elteltével teljes tünetmentesség alakul ki.
A tünet okát illetően többféle elképzelés is létezik. A korábbiakban felmerült a műtéti stressz, a tympanomeatalis lebeny felemelését követő műtéti trauma, a chorda tympani vongálását követő retrográd n. facialis ödéma. A n. facialis csontcsatornájának dehiscenciája, vagy az ovális ablak feletti régióban a csatorna mikroporotikus csonthiánya a legkisebb műtéti trauma vagy esetleg a lézer hőhatása révén latens vírusinfekció reaktiválódása kapcsán vezethet az átmeneti késői n. facialis paresishez.
A szerzők egy 55 éves nőbetegük esetének bemutatásával − amikor a tünet a 8. posztoperatív napon jelentkezett és a 36. napon volt a beteg ismét panaszmentes − e jó prognózisú tünet klinikumát ismertetik a terápia és a megelőzés szempontjainak hangsúlyozásával. 

2008-ban Ferdinando Grandori vezetésével egy Európai Uniós projekt kezdődött el (AHEADIII), amelynek fő témája az idősödő felnőttek hallásának vizsgálata, különös hangsúlyt fektetve az időskori halláscsökkenés korai felismerésére rehabilitációjára. 13 ország 17 kutatója vesz részt a munkában, hazánkat a W5-W6 munkacsoportban Pytel József egyetemi tanár képviseli. A W5 és W6 munkacsoport foglalkozik a klasszikus és esetlegesen új szűrési lehetőségekkel. A munkacsoportok feladata az egyes szűrési módszerek minőségi standardjainak és költséghatékonyságának a feltérképezése. A szubjektív tesztekhez tartozik a kérdőíves felmérés, a telefonos, illetve internetes szűrés és a szubjektív audiometriás vizsgálatok. Az objektív tesztekhez tartoznak az otoakusztikus emisszió (OAE) és az agytörzsi kiváltott válasz (BERA) vizsgálatok. A Pécsi Fül-orr-gégészeti és Fej-nyaksebészeti Klinikán a fenti módszerek szűrési célzatú komplex alkalmazását tanulmányoztuk 2010. február 12. és 2010. augusztus 30. között a klinikán nem halláspanasszal kezelt, 60 és 70 év közötti betegek, illetve klinikai dolgozók esetében. Eddig 22 személy vett részt önkéntesen a vizsgálati protokollban. A vizsgálati protokoll része volt egy kérdőív kitöltése, tisztahang küszöb vizsgálat, SISI- teszt, standard beszédaudiometria, az objektív tesztek közül a tranziens és disztorziós otoakusztikus emisszió (TEOAE, DPOAE), valamint a BERA-vizsgálat. Kontroll céljából a kérdőívet kitöltettük 30 normál hallású orvostanhallgatóval is. A 22 résztvevő a kérdőív alapján sokkal jobbnak ítélte meg a hallását, mint ahogy azt a tesztek mutatták. A tisztahang küszöb nem mutatott szignifikáns eltérést a WHO azonos korcsoportú normál adataihoz képest. A SISI-teszt csak 3 fül esetében mutatott 80% feletti értéket. Értékelhető emissziót csak 2 betegnél tudtunk regisztrálni. BERA-vizsgálatok során az V-ös hullám latencia értékei és az I-V interpeak latencia értékek megfeleltek a normális kontrollcsoport latencia értékeinek. A felmérésünk alapján a legérzékenyebb módszernek a beszédértés vizsgálatát tartjuk, amit tovább lehetne javítani érzékenyített beszédtesztekkel, mint pl. beszédértés zajban. Ezen utóbbi internetes teszt formájában is kivitelezhető. 

A hallópálya kifejlődése a gyermek neurológiai kialakulásának a része. Az agytörzsben hang által kiváltott potenciálokat (BAEP) használtunk, ahhoz hogy meglássuk milyen gyorsan halad az akusztikus
stimulus a hallóutakon, úgyszintén ez a hallópálya fejlődését is kimutatja.

Számos reumatológiai immunológiai betegségben fül-orr-gégészeti tünetek és panaszok is szerepelnek. Első fül-orr-gégész–beteg találkozáskor is felmerülhet a tünetek alapján autoimmun megbetegedés gyanúja.

Napjainkban a fülzúgás – tinnitus - a populáció egyre nagyobb hányadában problémát okozó tünet. Mai tudásunk alapján a fülzúgás hátterében többféle betegség állhat, azonban a legtöbb esetben organikus okot a kivizsgálás során nem tudunk igazolni. Krónikus fülzúgásról akkor beszélhetünk, ha a beteg panasza 3 hónapnál hosszabb időn át van jelen. Tapasztalatunk alapján krónikus fülzúgás esetében a betegek teljes értékű életvitelében változások alakulhatnak ki.

A horkolás és alvás közbeni légzészavarok igen nagy populációt érintenek nemcsak közvetlenül, hanem akár hálótársként, a horkoló beteg mellett szenvedő rosszalvóként, hiszen a horkolás talán az egyik leggyakoribb zavaró emberi szokás. A horkolás tünete lehet több különböző, egymástól többé-kevésbé jól identifikálható kórállapotnak.

A repülőgépek üzemeltetése külső és belső zajterheléssel jár. Ezek szintje elérheti azt az intenzitást, amely már káros hatást fejt ki az emberi szervezetre. A repülőeszközök fedélzetén számos olyan zajforrás található, amelyeket a laikus szemlélő nem képes azonosítani, azonban alapos ismeretük elengedhetetlen a zaj elleni védekezéshez.
Ennek során figyelembe kell venni a fellépő zajok emberi szervezetre kifejtett általános hatásait is, mert ezek objektív és szubjektív hatása nem feltétlenül arányos a zaj erősségével vagy frekvenciájával. Jelen közleményünk ismerteti a repülés közben fellépő zajok forrásait, azok hatását az emberi szervezetre, humán tolerálhatóságuk mértékét, bemutatja egyes repülőgéptípusok zajszintjeit, továbbá részletezi a repülés napjainkban alkalmazott zajvédelmi eljárásait.

A GJB2, azaz a connexin26 csatornafehérje-alegységet kódoló gén 35delG mutációja a leggyakoribb a nem szindrómás genetikai eredetű halláskárosodások kiváltó okai között. Munkánk célja volt, hogy a rendelkezésünkre álló cochlearis implantált populáció, és közvetlen, vér szerinti hozzátartozóik, valamint néhány egyéb, valószínűsíthetően örökletes halláskárosodásban szen vedő páciensünk genetikai szűrését elvégezzük, a GJB2 gén 35delG mutációját keresve. Az egy nukleotidpárt érintő mutációk gyors, olcsó és egyszerű azonosítására kitűnő lehetőséget nyújt az allél specifikus polimeráz láncreakció (AS-PCR) módszere. Kidolgoztunk egy a GJB2 gén 35delG mutációjának detektálására alkalmas AS-PCR módszert, majd megvizsgáltuk az említett populáció terheltségét a 35delG mutációra nézve. Munkánk során azt tapasztaltuk, hogy a kidolgozott módszer alkalmas a GJB2 gén 35delG allél kimutatására mind homozigóta, mind heterozigóta esetben. A vizsgált populációban a 35delG mutáció gyakorisága megegyezik az irodalomban közölt, a Kaukázusi populációra vonatkoztatott értékekkel.

Számos kutatásról olvashatunk a nemzetközi szakirodalomban az organikus és a funkcionális diszfóniával kapcsolatosan, amelyek azt elemezték, hogy a) milyen akusztikai és/vagy percepciós beszédjellemzőkkel írható le a beszédterápia hatékonysága, b) melyik terápiatípus milyen mértékben segíti a beteg beszédgyógyulását, c) milyen különbségek jellemezik az egyes disz­fóniatípusokban elérhető hatékonyságot. A jelen kutatásban 15 (funkcionális, illetve organikus) diszfóniás nőbeteg terápiáját követtük nyomon. A terápia hagyományos beszédgyakorla­tok­ból állt, tapasztalt beszédterapeuta végezte, heti egy alkalommal. Dokumentáltuk a betegek adatait (életkor, foglalkozás, kórtörténet, beszédszokások) és más lehetséges befolyásoló tényező­ket. Hangfelvételeket készítettünk az egyes beszédtréningek alkalmával a hangterápia előtt és után. A felvételeken akusztikai méréseket végeztünk a Praat programmal. Vizsgáltuk a harmo­ni­citás-zaj viszonyt, a jitter és a shimmer értékeit, valamint az átlagos alaphangmagasságot. Szubjektív módszerrel is minősítettük az első terápia előtt és a negyedik terápia után rögzített hangfelvételeket. Statisztikai elemzéseket (t-próba, MANOVA) végeztünk az SPSS program segítségével. Az eredmények igazolták a hang­minő­ség pozitív változását. Szignifikáns javulást mutattunk ki a zönge periodicitásának tekintetében, ugyanakkor az egymást követő terápiás alkalmak között olykor visszaesést is tapasztaltunk. A kezdeti terápia hatékonysága nagymértékben beszélőfüggőnek bizonyult.